csütörtökön reggel azzal az eltökélt szándékkal keltem fel, hogy reggeli után végre megnézem a vízesést. A reggeliig minden rendben, terv szerint ment, de amikor kiértem a buszpályaudvarra, látom ám, hogy a paraguayba tartó busz pont indulni készül. Gyorsan fölszálltam rá, mert paraguay is tervbe volt véve:), hiszen a barzil és paraguayi határfolyón a plata-n van a világ (jelenleg) legnagyobb vízierőműve. Emberek, akiknek nincs különösebb dolguk mindenféle hülye listát állítanak össze, mint pl. a modern világ 7 mérnöki csodája, meg ilyenek. Na ezen az itaipu a 7 között van. A brazil oldalon fizetni kell a belépésért, de a paraguayin nem. Ezzel a versenytárgyalást a paraguayiak nyerték (na nem csak nálam, mert a brazil oldaról is jönnek vékonypénzű közép európaiak. ennyi szomszéddal még sehol se találkoztam. 5 cseh és 2 szlovák, a többiek helyiek). Ráadásul átvittek a brazil oldalra is, onnan is lehetett nézelődni, tehát ugyanazt adják, mint a brazilok. És hát egy kis paraguayt is lehet nézni:).
tehát buszra fel és irány ciudad del este a paraguayi határváros. Ez egy elég speciális busz (helyi járat, ami bagóért viszi az embert), mert nem áll meg a brazil határon és braziliában, hanem egyenest ciudad del estebe megy. Itt a határon nem nézi senki se, hogy ki fia borja vagyok, ezért gyakorlott és sokat tapasztalt határátkelőhöz:) híven leszállok a buszról és beüttetem a pacsétet. A busz természtesen nem várt meg (a többi utas nem foglalkozott a kérdéssel), dzért közlekedési eszköz után néztem. A helyi specialitás a motor taxi:). Ez - hogy hogynem:) - pont egy fő transzportírozását teszi lehetővé. Kinéztem a legtapasztaltabbnak tűnő sofőrt és indulás. A legjobb az volt, amikor a fekvőrendőrön mentünk át:). Szerencsére most nem estem el/le. Viszont a látógatóközpontban már csak délutánra volt hely. Vissza a városba nézelődni. A motor taxi mellett a másik helyi specialitás az, hogy minden nagyobb boltot fegyveres őr őriz. A fegyveres azt jelenti, hogy pisztoly és baromi nagy mordály. Állig fel vannak fegyverezve a civil őrök. A lakosság itt inkább a peruihoz/boliviaihoz hasonlít, sok az indián (argentinában, urugvayban alig látni). A guarani nyelv a spanyol mellett hivatalos, sőt a pénzüket is a helyi őslakosokról nevezték el. Idővel visszavánszorogtam a gáthoz:
a gát tényleg nagy, a kapacitása a világon a legnagyobb. A neve itaipu éneklő sziklát jelent guaraniéknál, mert régen (a duzzasztás előtt) volt egy sziget a folyó közepén, ami "éneklő" hangot adott az indiánok szerint akkor, amikor a víz a partját mosta.
innen vissza az omnibus terminal-ba:) és fel az argentinába menő buszra. Paraguay elég olcsó argentinához képest, ezért bevásárlók hada szállta meg a buszt iszonyatos mennyiségű holmival felpakolva. Alig lehetett elférni... A határon két japán leszállt pecsételtetni, őket ott is hagyta a buszsofőr, én okulva az idejövetből, maradtam. Mire visszaértem el is ment a nap.
másnap, azaz pénteken, végre vízesés:). Ilyet régen tapasztaltam, de a jegyért sorba kellett állni. Hát, a niagara is szép persze, de ami itt van az verhetetlen. Előszöris a nemzeti parkban mindenféle állat hemzseg (óriás hangyák, pillangók, hangyászok, rengeteg madár), másrészt vízesések tömkelege található a parkban. Harmadszor a fővízesés, az ördögtorok egy csuda. Igauzu szintén guarani szó és nagy vizet jelent. Nem is szaporítom a szót, inkább beszéljen a kép:
délután úgy döntöttem, hogy elegem van a helyi klímából (itt megmaradtak az őslakosok, spanyolék/portugálék nem írtották ki őket, szerintem azért mert élhetetetlen a hely és nem akartak itt berendezkedni, csak uralkodni) és áttolom magamat brazil földre. Most busszal mentem, délután négykor (éppen esett az eső:)) indúlt és másnap reggel nyolckor volt sao pauloban.
Innen a megszállottak még vállalták a plusz hat órát rioba, én - hamár erre járok alapon - csak eddig terveztem, azért hogy körülnézzek és rio előtt szokjam egy kicsit braziliát. A buszon ágyülések voltak, ez azt jelenti, hogy szinte vízszintesig döntehetőek és szélesebbek a megszokott üléseknél, négy helyett csak három van egy sorban, illetve a sorok száma is kevesebb, hiszen kell a plusz hely a lábaknak. Szóval úgyahogy még aludni is lehetett. Reggel szálláskeresés után városnézés. Sao paulo dél-amerika legnagyobb városa majd 17 millióan lakják, plusz a nyilvántartásban nem szereplők:). Inkább pénzügyi és gazdaság központ, mintsem látványos, azért persze el lehetett bóklászni a rászánt bő tíz órát:). Az utcán az árusok üdítőitalnak kókuszt árulnak. Kérsz egyet, rávágnak egy nagy késsel hármat-négyet és a kis lékbe szívószállat teszenk. Kész is a hűsítő nedű:). Az íze távolról sem hasonlít a kókuszéra, de finom.
Ma rio felé vettem az irányt. A busz hat óra alatt teszi meg a távot, persze csak akkor, ha nem kap az első órában defektet és nem kell ezért plusz öt órát várni:). Mi szerencsések voltunk, mert kaptunk öt órát, hogy tanulmányozzuk a helyi kerékcserék rejtelmét... A hat órás út így tizenegy lett. Rioval kapcsolatban csak egy tervem volt, ne sötétben érkezek meg. Hát épphogy világos volt még amikor befutottunk. Viszont az információs pult épp zárni készűlt, így én voltan az utolsó, akit még útba igazított:). Még a buszon szövetkeztem egy japán sráccal, hogy egyesűlt erővel vágjunk neki a szálláskeresésnek. Ez elég sikeres volt, mert bő fél óra alatt megoldottuk a feladatot (a copacabana negyedben van a szállás), így maradt még idő vacsizni/sörözni. Csuda egy hely, rohadt sok szunyog és transzvesztita van így éjjel:). Ahogy visszaértünk a szállásra én sikeresen bezártam a páncélba a lakat kulcsát, szóval majd fél órát bűvültők a szekrényt mire megtaláltuk benne a kulcsot:). Még jó, hogy a japánoknak kis kezük van:).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése