belize, guatemala, honduras

copan ruinas, honduras este 10.40

tehát a megszavazott kép. Mint ahogy az látszik, szerencsére minden a legnagyobb rendben van:)

new york, rio, tokio

(a kép rioban készült egy new yorkban vásárolt géppel és egy tokiói srác készítette:))

tegnapelőtt chetumalban keltem mégpedig fél ötkor, mert ötre volt meghírdetve a tikali busz indulása. Negyed nyolckor sikeresen útnak is indultunk... Kis trükköt azért még ezután is bedobtak, mert belizen keresztűl vitték a buszt. Ez két határátlépést jelent, ami itt elég vicces és hosszú mutatvány... Belizt egyébként látni kellett. Teljesen más mint a latinnyelvű dél- és közép-amerikai részek. Egyes részeiben olyan, mintha a XIX. százatdi angol gyarmatokon lennénk (legalábbis ilyennek képzelem el magamban az akkori állapotokat). Mexikóhoz képest fejletlenebb, a cukornád-ültetvényeket néha faviskók szakítják meg, a szegénység kiveri az ember szemét. Megálltunk beliz cityben, ez kicsit azért jobban néz ki, kicsit (félreéréts ne essék, nagyon tetszett a gyarmati angol múlt egy kis darabjaának szemlélése. ráadásul olyan volt az egész, mintha a caribi szigetvilág egy része a partvidékre költözött volna)...

innen guatemalai határ, ahol az egyik utast (montreáli francia) húsz percig szivatták, mert a belépti oldalon nem adtak neki pecsétet (ő is megtanulta a leckét egy életre). Négy magasságában meg is érkeztünk. Szállást a nemzeti parkban kerestem (sokan a közeli városokban szállnak meg, de ez így sokkal praktikusabb). Az archelogiaia park bejárata elég közel van a szálláshoz, ráadásul a négy után vett jeggyel a délután hátralevő részét a parkban lehet tölteni azzal, hogy az holnapra is érvényes. Az egyik ausztrál szobatárssal így a felderítést választottuk. Sötétedés után bukdácsolltunk csak ki a sötétben (egyikünknél sem volt lámpa természetesen:)).

tikalban ugyan volt net, de mire megírtam a bejegyzést elment az áram (így nem volt wifi sem), mert a dzsungel közepén generátort használnak, de az csak naponta kétszer megy (meleg víz is csak ekkor van).

tehát tegnap a dzsungel kellős közepiben keltem. Hatkor már be lehet menni a parkba, én hétkor voltam a bejáratnál. Még ködös, párás volt az egész és természetesen kihalt. Egyedül mászkáltam az ébredező esőerdőben:). Tikal nem egyszerűen egy régészeti terület, mint a yukatán romterületei, hanem egy óriási nemzeti park közepén található (ez közép-amerika legnagyobb területű nemzeti parkja). Ennek köszönhetően pókmajmok (vagy tucatnyit láttam:)), bőgőmajmok (ezeket csak hallotam), színponpás madarak, apró emlősök népesítik be a dzsungelt és teszik még színesebbé a látogatást. 

pókmajom

Tikal látnivalói is hatalmas területet fednek le. Csak az mintegy egy óra, hogy az egyik végéből a másikba mész. Érzékeltetés képpen, nekem, a saját tempómban több mint hat órába telt mire mindent alaposan megnéztem. Itt van a legmagasabb mezoamaerikai prekolumbián piramis (70 méter) a IV templom (minden piramisnak név helyett római számot adtak, ez is mutatja a piramis bőséget:)). Itt egyes piramisokra fel lehet menni (csak azokra nem, amelyekről korábban leestek a túristák - ezekhez falépcsőket építenek) és a romokat körbe lehet szaglászni:), itt egyáltalán nem volt hiányérzetem, sőt:).

a jaguár piramis a nagy plázán (ennek kivételesen van neve is:))

és a kilátás a templom IV-ről, a fák átlag 20 méteresek

délután a közeli (1 óra buszozás) floresbe mentem, ez a santa elena melletti tavon található kis szigeten fekszik. Kellemes üdülőhely, ahol egész délután a copáni kirándulás után kajtattam. Nagyon úgy tűnik, hogy karácsony alatt is nyitva vannak a nemzeti parkok közép-amerikában (guatemalban biztos), ezért próba szerencse alapon úgy döntöttem, hogy másnap nekivágok, hogy eljussak copánba. Az út majd 8 óra (mondják). Ott meg majd meglátjuk, hogy hogyan tovább.

a rosszcsont kölykök egész este petárdákat durrugtattak. Itt a "zajcsapás" karácsony előtt is szokás. Az asszonyok meg házról házra járnak csapatastúl vendégeskedni. Egyébként nem nagyon látszik, hogy nagy karácsonyi láz lenne, az semmiképpen sincs, mint ami otthon van. A boltok egy részét díszítgetik csak, nagy akciók, nagy rohamok nincsenek. Talán ezért, talán azért, mert itt meleg van, süt a nap és semmi jele a megszokott decembernek, nekem sincs karácsonyi hangulatom. Ráadásul mindenütt sok a túrista és a látnivalók is nyitva vannak, nincs ünnepi zárvatartás sem (ez nekem nagyon jó).

tehát ma is korai kelésben volt részem. A busz reggel hatkor indúlt chikimulaba, ez a hondurasi határtól már csak egy órára van. Életem eddigi egyik legemlékezetsebbb buszútja kerekedett. Először is 44 ülőhelyen kb hatvanan ülnek, a kis folyosón meg ugyanennyien állnak. A nyomort csak tetézi, hogy minden megállóban felszállnak az árusok, akik valamit mindig rád akarnak sózni és a tömegen átfúrva/lökdösődve árulnak, közben meg üvöltenek. Sokan igyekeztek haza az ünnepekre iszonyatos pakkokkal. Előjöttek a férfiak is az dzsungelből, szinte mindegyik magánál tartja a machetejet (az egyik majdnem használta is, amikor a jegyellenőrrel volt gondja...). Sokan pálmarostból font cowboy-kalapot viselnek. A mellettem ülő indián asszony miután megszoptatta a gyereket, a mellét még szellőztette egy  félórát, majd komótosan visszabugyolálta. Amikor fizetni kellett a pénz is a melltartójának kosarából varázsolta elő. Háromszor kellett buszt cserélni, mire célhoz értem. Tizenkét órás út kerekedett belőle. De itt vagyok copán kapujában:). A buszon én voltam az egyetlen fehér ember, sokan jól megnéztek, volt néhány ellenséges tekintet is. A határon talákoztam egyedűl sorstársakkal: két ameriakival (ötvenéves los angelesi férfi ikerpár:), jófejek), velük fejeztem be az út hátrlevő részét.