2010. december 31., péntek

felices fiestas y prospero año nuevo:)

palenque, chiapas, mexiko

az elmult napokban a wifi ellatottsag nem volt a legszuperebb. Persze ma sem jobb a helyzet (elmeletileg van a szallason, gyakorlatilag nem mukodik), ezert egy gyors bejelentkezesert bejottem egy internet kavezoba (a billentyukkel megint bajom van:))

a blog egy reszet megirtam a szovegszerkeszton (ha lesz wifi, follovom), ezert most csak annyit, hogy minden rendben, az elmult napokban guatemalat kovetoen veracruzba mentem, ahonnan ma jottem at palanquebe. Legkozelebb csak jovore utazok mar:), januar elsejen repulok innen mexiko varosba. Az utolso ot napot ott toltom.

es mert bar itt meg december 30. van, de otthon mar december 31. es szoulban lassan januar 1. ezert mindenkinek:

FELICES FIESTAS Y PROSPERO AÑO NUEVO!!!!!:):)

2010. december 26., vasárnap

még mindig honduras

copan, honduras reggel 7 óra (na nem azért, mert ez a világ legjobb helye, hanem azért, mert karácsony alkalamából egy napig, 25-én nem járnak a távolsági buszok. egyébként minden más nyitva)

többen jelezték, hogy a képen, amelyen (végre) rajta vagyok az látszik, hogy lefogytam. Ez igaz, leadtam kb 4 kilót. Többekkel beszéltem az út során erről (is) és mindenki, aki hosszabb útra (tehát nem a szokásás 1-2 hetes nyaralásra) ment, fogyott pár kilót. Ezt én a sok mozgásnak tudom be (nem az irodában ülök egész nap, hanem napi tíz-húsz kilómétereket talpalok és szabad levegőn vagyok) és annak, hogy néha egy-két étkezés kimarad, mert az utazás márcsak ilyen (nem, nem éhezek, sőt sokat és változatosan étkezek, főkét a helyi ízeket keresem. itt copánban, de valószínüleg egész hondurasban árulják, például a gyros helyi formáját kedveltem meg. ebből vagy 3-4 is lecsúszik egy nap:). szóval egy kis műanyag tálkába 2-3 darab kukorica lepény, tortilla kerül, reszelt káposzta, egy kis paprikás/paradicsomos önettel, az elmaradhatatlan babpürével és tetszés szerinti nyárson sütött - marha, sertés - hússal. az adag nem nagy - viszont olcsó -, ezért többet is megeszek belőle.)

szóval karácsony első napján megnéztem a copáni romterületet. Nem siettem el az indulást, hiszen nem sok minden van itt egyébként. Copan volt a maják egyik legdélibb városállama (tehát innen már csak észak felé megyek:)). De nem csak ezért vagyok itt, hanem azért is, mert a maja épűlet díszítés, szobrok, és elsősorban hieroglifák legjelentősebb tárháza itt van. Ahogy a bejárathoz érketem színes fogadóbizottság lepett meg:):


mintegy tizenegyet számoltam. Elég hosszan feltartottak:). A romterületet itt szó szrint kell érteni. Sok részt helyreállítottak, de még mindig látható a természet és az idő pusztítása. Óriás fák nőttek a falakon, ezeket nem vágták ki, mert gyökereik mélyen hállózzók be a falak talapzatát. A hely nem olyan monumentális, mint tikal, de a részletek gazdagsága lenyűgüző.

az egyik uralkodó fizimiskája


Csak záráskor hagytam el a területet.

Karácsony este az ikrekkel hármasban vágtunk neki a "városnak" felderíteni a helyi bárokat. Itt minden nyitva volt késő hajnalig, azzal, hogy a helyik közül is nagyon sokan az utcán voltak. Éjfélkor a főtéren tűzijátékok, peterdák tömegét élesítették (mi lesz itt szilvesztekor??). Inkább volt szilveszteri a hangulat, mint karácsonyi.

A romok mellett lovaglást kínálnak a közeli melegvízű forrásokhoz, vagy lehet a hegyekben túrázni. Én tegnap a késői fekvés miatt is, a pihenést választottam. Persze azért visszanéztem a romokhoz egy séta erejéig, illeteve azért, mert tegnap az alagutakat és a múzeumot nem nézetem meg. Ugyanis amikor jött egy új uralkodó, vagy fejlettebb lett a technika, a piramisokat átépítették. Ennek köszönhetően van olyan, amelyiknek tizenegy kükönböző korból származó rétege van. Az egyes korok rétegeit a régészek úgy ismerik meg, hogy alagutakat fúrnak a piramisokba. Ezek egy része bejárható, így a piramiskok belsejében található faragások, vagy adott esetben direkt erre a célra épített templomok megcsodálhatóak.

a múzeum picike, de érdekes, azokat a faragásokat, szobrokat tartalamzza, amelyeket állagmegóvás miatt nm hagytak a szabadban. Kora délután bevertem a szunyát, vagy tizenkét órát aludtam (jó ideje nem volt ilyenben részem:)).

ma már van busz, ez délután kettőkor indul vissza guatemalába, antigua-ba. Holnap innen állok tovább mexikóba.

2010. december 24., péntek

belize, guatemala, honduras

copan ruinas, honduras este 10.40

tehát a megszavazott kép. Mint ahogy az látszik, szerencsére minden a legnagyobb rendben van:)

new york, rio, tokio
(a kép rioban készült egy new yorkban vásárolt géppel és egy tokiói srác készítette:))

tegnapelőtt chetumalban keltem mégpedig fél ötkor, mert ötre volt meghírdetve a tikali busz indulása. Negyed nyolckor sikeresen útnak is indultunk... Kis trükköt azért még ezután is bedobtak, mert belizen keresztűl vitték a buszt. Ez két határátlépést jelent, ami itt elég vicces és hosszú mutatvány... Belizt egyébként látni kellett. Teljesen más mint a latinnyelvű dél- és közép-amerikai részek. Egyes részeiben olyan, mintha a XIX. százatdi angol gyarmatokon lennénk (legalábbis ilyennek képzelem el magamban az akkori állapotokat). Mexikóhoz képest fejletlenebb, a cukornád-ültetvényeket néha faviskók szakítják meg, a szegénység kiveri az ember szemét. Megálltunk beliz cityben, ez kicsit azért jobban néz ki, kicsit (félreéréts ne essék, nagyon tetszett a gyarmati angol múlt egy kis darabjaának szemlélése. ráadásul olyan volt az egész, mintha a caribi szigetvilág egy része a partvidékre költözött volna)...

innen guatemalai határ, ahol az egyik utast (montreáli francia) húsz percig szivatták, mert a belépti oldalon nem adtak neki pecsétet (ő is megtanulta a leckét egy életre). Négy magasságában meg is érkeztünk. Szállást a nemzeti parkban kerestem (sokan a közeli városokban szállnak meg, de ez így sokkal praktikusabb). Az archelogiaia park bejárata elég közel van a szálláshoz, ráadásul a négy után vett jeggyel a délután hátralevő részét a parkban lehet tölteni azzal, hogy az holnapra is érvényes. Az egyik ausztrál szobatárssal így a felderítést választottuk. Sötétedés után bukdácsolltunk csak ki a sötétben (egyikünknél sem volt lámpa természetesen:)).


tikalban ugyan volt net, de mire megírtam a bejegyzést elment az áram (így nem volt wifi sem), mert a dzsungel közepén generátort használnak, de az csak naponta kétszer megy (meleg víz is csak ekkor van).

tehát tegnap a dzsungel kellős közepiben keltem. Hatkor már be lehet menni a parkba, én hétkor voltam a bejáratnál. Még ködös, párás volt az egész és természetesen kihalt. Egyedül mászkáltam az ébredező esőerdőben:). Tikal nem egyszerűen egy régészeti terület, mint a yukatán romterületei, hanem egy óriási nemzeti park közepén található (ez közép-amerika legnagyobb területű nemzeti parkja). Ennek köszönhetően pókmajmok (vagy tucatnyit láttam:)), bőgőmajmok (ezeket csak hallotam), színponpás madarak, apró emlősök népesítik be a dzsungelt és teszik még színesebbé a látogatást. 

pókmajom
Tikal látnivalói is hatalmas területet fednek le. Csak az mintegy egy óra, hogy az egyik végéből a másikba mész. Érzékeltetés képpen, nekem, a saját tempómban több mint hat órába telt mire mindent alaposan megnéztem. Itt van a legmagasabb mezoamaerikai prekolumbián piramis (70 méter) a IV templom (minden piramisnak név helyett római számot adtak, ez is mutatja a piramis bőséget:)). Itt egyes piramisokra fel lehet menni (csak azokra nem, amelyekről korábban leestek a túristák - ezekhez falépcsőket építenek) és a romokat körbe lehet szaglászni:), itt egyáltalán nem volt hiányérzetem, sőt:).

a jaguár piramis a nagy plázán (ennek kivételesen van neve is:))
és a kilátás a templom IV-ről, a fák átlag 20 méteresek

délután a közeli (1 óra buszozás) floresbe mentem, ez a santa elena melletti tavon található kis szigeten fekszik. Kellemes üdülőhely, ahol egész délután a copáni kirándulás után kajtattam. Nagyon úgy tűnik, hogy karácsony alatt is nyitva vannak a nemzeti parkok közép-amerikában (guatemalban biztos), ezért próba szerencse alapon úgy döntöttem, hogy másnap nekivágok, hogy eljussak copánba. Az út majd 8 óra (mondják). Ott meg majd meglátjuk, hogy hogyan tovább.

a rosszcsont kölykök egész este petárdákat durrugtattak. Itt a "zajcsapás" karácsony előtt is szokás. Az asszonyok meg házról házra járnak csapatastúl vendégeskedni. Egyébként nem nagyon látszik, hogy nagy karácsonyi láz lenne, az semmiképpen sincs, mint ami otthon van. A boltok egy részét díszítgetik csak, nagy akciók, nagy rohamok nincsenek. Talán ezért, talán azért, mert itt meleg van, süt a nap és semmi jele a megszokott decembernek, nekem sincs karácsonyi hangulatom. Ráadásul mindenütt sok a túrista és a látnivalók is nyitva vannak, nincs ünnepi zárvatartás sem (ez nekem nagyon jó).

tehát ma is korai kelésben volt részem. A busz reggel hatkor indúlt chikimulaba, ez a hondurasi határtól már csak egy órára van. Életem eddigi egyik legemlékezetsebbb buszútja kerekedett. Először is 44 ülőhelyen kb hatvanan ülnek, a kis folyosón meg ugyanennyien állnak. A nyomort csak tetézi, hogy minden megállóban felszállnak az árusok, akik valamit mindig rád akarnak sózni és a tömegen átfúrva/lökdösődve árulnak, közben meg üvöltenek. Sokan igyekeztek haza az ünnepekre iszonyatos pakkokkal. Előjöttek a férfiak is az dzsungelből, szinte mindegyik magánál tartja a machetejet (az egyik majdnem használta is, amikor a jegyellenőrrel volt gondja...). Sokan pálmarostból font cowboy-kalapot viselnek. A mellettem ülő indián asszony miután megszoptatta a gyereket, a mellét még szellőztette egy  félórát, majd komótosan visszabugyolálta. Amikor fizetni kellett a pénz is a melltartójának kosarából varázsolta elő. Háromszor kellett buszt cserélni, mire célhoz értem. Tizenkét órás út kerekedett belőle. De itt vagyok copán kapujában:). A buszon én voltam az egyetlen fehér ember, sokan jól megnéztek, volt néhány ellenséges tekintet is. A határon talákoztam egyedűl sorstársakkal: két ameriakival (ötvenéves los angelesi férfi ikerpár:), jófejek), velük fejeztem be az út hátrlevő részét.

2010. december 21., kedd

maja romvárosok és egy kis merülés természetesen:)

chetumal fél tizenegy

az elmúlt 3 napban nem volt net (az elsőn volt kb 3 percig aztán semmi, második nap kérdezem, hogy van-e wifi, "az mi?" jön a válasz, tegnap szintén semmi)

naszóval. Volt egy szavazás (nagyon megmozgatta a kedélyeket, ugyhogy ez volt az utolsó egyben, nehogy megeröltesse magát bárki is azzal, hogy választani kell:)). A végeredmény 1-1, de időközben édesanyám emilben is leadott egy igen szavazatot, de a kapcsolat nagyon akadozik, képet nem tudok most föltötleni:(

péntek

reggel átmentem tulumba. Ez nincs messze alapvetően, de persze a busz azért nem sieti el a dolgot, ezért volt vagy délután egy mire megérkeztem. Arra volt elég az idő, hogy a romterületet megnézzem. Itt van ugyanis az egyetlen olyan maja romváros, amelyik a tenger partján fekszik és nem a dzsungelben. A elhelyezése mesteri, tudtak élni akik ezt építették:). A kőnézegetés után a másnapi merüléseket zsírozatm le. A yukatánon nincsenek felszíni folyók, hanem az összes folyó a föld alatt folyik. Ahol ezek a felszínre bukannak, ott lehet vízhez jutni. Ezek a cenote-k. Ezért a maja városok szinte kivétel nélkül ilyen cenot-k mellé épültek. Vízzel telt barlangok, üregrendszerek találhatók a cenotese-k alatt.  És ezekben merülni is lehet:).

szombat

reggel indultunka vezetővel most két búvár ment (rajtam kívűl egy ausztrál fiu). A "két szem" dos ojos nevű cenote-t merültük meg. Egyik merülés az első szemet, a másik a denevér barlangot célozta. Életem eddigi talán két legemlékezetesebb merülése volt. Egyszerűen csodálatos. Olyan az egész, mintha vízzel telei cseppkőbarlangban uszkálnál, vágülis vízzel teli cseppkőbarlangban uszkáltunk:). A búvároknak a többit majd szóban. Még a repülőn kicsit meghűltem, a magammal hozott neocitran idáig tartott, szóval a négy merülés még simán ment, ma már a jobb fülem tropa.

a "környéken" öt olyan hely volt amit meg akartam nézni. De ezek a huncutok persze össze meg vissza vannak, szóval a legpraktikusabb a kocsi. Béreltem is egyet, így délután coba-ba mentem, ami kb hatvan kilométerre van tulumtól. Itt van az észak-yukatán legmagasabb piramisa (43 méter). A hely a dzsugel közepén van, a romokat fák veszik körül. A piramis a fák koronája fölé magaslik, a kilátás szuper. Hosszú lábaimmal semmi gond nem volt a fel- és lejövetel. A többiek viszont szenvedtek. Főként lefelé. Volt aki háttal négykézláb, de volt olyan is, aki leült és lépcsőfokonként egyesével lecsúszva fenéken jött le.

ek balam volt a következő állomás. Ide már sötében érkeztem, ezért itt aludtam a falu egyetlen szállodájában. Ahogy bezártam a kocsi ajtaját, a kilincs megadta magát. Belülről nyitható az ajtó, kívűlről viszont nem. Bejárat mostantól az anyósülés felől.

vasárnap

reggel nyolckor a nyitásra már ott toporogtam a bejáratnál. Annyira az első voltam, hogy amikor jöttem ki az őrök akkor ellenőrizték a jegyem. A romterületet itt is egy piramis uralja, amelynek a tetején 6-7 keselyű melegítte magát a reggeli napsütésben. El kellett kergetni őket, hogy feljuthassak.

A következő megálló mayapan, a maja konföderáció egykori fővárosa. A terület elég romos, inkább az egykori dícsfény miatt adóztam a helynek egy megállással. Ticul és muna maja falvakon keresztűl jutottam el ezt követően Uxmalba. Ahogy kiszállok, csukom be az ajtót, de a kulcs perzse bennt maradt (rioi utánérzés). A zár meg rossz, a többi ajtó meg zárva (nincs központi zár). Nahátakkor, kerestem két "szakembert", az egyik kifeszítette az ajtót, a másik meg egy dróttal kihalászta, a (most meg nem mondom, hogy hívják, az ajtón van egy gomb, amivel belülről is lehet zárni, nyitni a zárat) na ezt. Húsz perc késéssel azért bejutottam. Na itt viszont az álam is leesett. Nagyon szép. Teli van faragásokkal, mesteri kőműves munkával. Uxmal azon kevés városok egyike, amelyik nem cenote mellé települt, ezért komoly ciszterna-rendszere van.

innen piste-be autokáztam, ez chichen itza-tól 1 km-re van. Csicsika itt:).

ma

uxmal mellett a másik főfogás chichen itza. Nagyon jó lenne a hely, ha fel is lehetne menni a piramisok tetejére, ha be lehetne kukucskálni a templomok falai közé. De nem lehet, mert 2007-től minden csak tisztes távolságból csodálható. Azért persze szép a hely, de egy kicsi keserű tüske azért maradt bennem. Délután visszaadtam a kocsit, kifizettem a javítást és eljöttem chetumálba, ami a belizi határnál van. A terv az az, hogy innen valahogy eljutok tikalba és ha lehet copánba is (hamár egyszer megigértem hondurast:)). Holnap okosabb leszek ez ügyben:)

2010. december 17., péntek

maja korallzátony

cancun este 10

szóval ma két merülés volt, majd egy kis délutáni szunyókálás. Ma nincsenek fotók, mert a víz alatt én nem (ezt meghagyom olinak és zajcsinak), bár amiket ma láttam, azokat még én is lefotóztam volna. Azzal indúlt az egész, hogy csak minden csütörtökön van fix búvármerülés annál a bázisnál, ahol én merültem (tekintve, hogy szerdán érkeztem, ez pont jó), mert a többi napon olyanokat visznek víz alá, akiknek nincs búvár minősítésük. Viszint erre a napra csak én voltam, aki jelentkezett, szóval egyedűl mentem egy kisérővel. Ez jó, nagyon jó:). Ami viszont nem jó, hogy csak rövid ruhájuk volt, amiben a végén (27 fokos a víz) kicsit fáztam és a jacket a bordástömlőnél adta a levegőt, így nem sokat emelt (de én ügyesen úszok, így ez nem okozott gondot:)). Az első merülésnél egy mexikói hadihajó roncsának a tatját úsztuk körbe, ez jó 30 méteren van. Senki nem zavart, csak mi ketten voltunk. Már a merülés elején megjelent két sas rája, majd jött még további öt (a manta ennek a fajnak az egyik alfaja). Kb. 2 méteres fesztávú szép példányok voltak. A másodiknál egy zátonynál úszkáltunk, ahol halak tömkelege volt, köztük olyanok is, amelyekhez még csak hasonlót se láttam a vörösön. Ismeretlen növények, gazdag "mezők". A lélegzetem is elállt:), persze csak pár pillanatra. És nagyon sok barrakuda figyelte a zsákmányt. Mindkét merülés szuper jó volt. Mikor kijöttünk a vízből, ajánlották, hogy menjek szombaton bikacápákat nézni, mert van egy csoport, amelyik megy, csatlakozhatok. Namost én bikacápát akkor akarok látni, amikor a hátam közepét (ez az egyik legagresszívabb, emberre nagyon veszélyes cépafajta, igaz búvárra ritkán támad, de minden más cápafjanál gyakrabban támad fördőzőkre), ezek meg egy ilyen merülésért még 150 dollárt (!) is kérnek.

a merülések után a havannai  kirándulás lehetőségét jártam körbe. Ezzel - kivételesen (idáig, így visszatekintve, minden simán ment, talán a galapagos-szigeteket leszámítva, ahova egyszerűen nem lehetett repjegyet keríteni) - nem volt szerencsém (így idesanyám után idesapám is megnyugodhat végre, most nem megyek havannába, viszont helyette lehet, hogy benézek hondurasba, de csak azért, mert az is "h" betűs:)). Kiderűlt ugyanis, hogy mexikóból csak két társaság repül kubába, a kubai és a mexikói nemzeti társaságok (milyen meglepő:)). A mexikóival pénzügyi bajok vannak, ezért nem repültet, így minden utast a kubai vett át, viszont ez azt jelenti, hogy január közepéig nincs szabad hely a repülőkön (egyébként az elgondolásom működik, nem kell magyarországon vízumot intézni, mert itt helyben adnak túrista kártyát a belépéshez). Ja, és meglepetésként ért, hogy a világ országai közül 11 tart fent konzulátust cancunban, köztük kis hazánk is (mostantól nem káromkodok hangosan magyarul:))!

azt, hogy megint az északi féltekén vagyok és tél van:), abból lehet leszűrni, hogy este 6-kor sötétedik (bő két órával korábban, mint délen) és az esték (tegnap és ma) kicsit hűvösek, a poló fölé ilyenkor már elkél egy felső is.

itt cancunban alapvetően két dolog van: szálloda, meg túrista, mindkettőből több, mint amennyit hosszú távon le lehet visleni, szóval nekem ennyi pont elég is volt, holnap tovább állok, azt még majd megálmodom, hogy merre:).

2010. december 16., csütörtök

mucho dinero, poco trabajo, tequila baranta, viva mexico:)!

cancun, jukatán-félsziget, mexikó. reggel 6. ezzel amerikai ámokfutásom utolsó - közép-amierikai - fejezetéhez érkeztem...:(

a riói késői fekvésnek késői kelés lett az eredménye. Reggeli után szamuráj testőrömmel:) nekivágtunk, hogy megkeressük a corcovadoi krisztust. Hosszan kerestük, mert jól elbújt:). Három buszra kellett fel/átszálni, mire megérkeztünk. Jó másfél órába telt mire odaértünk. Fent a hegyen iszonyú sok ember nyüzsgött, hogy kitárt karokkal lefotóztathassa magát a szobor előtt. Ez a szobor a világ legnagyobb art deco szobra. Amikor megláttam távolról, már sejtettem, és amikor közelről megláttam már tudtam, hogy a szobor kisebb, mint amekkorának gondoltam magamban. Ilyen "kis" mérettel bár távolról tényleg picike, közelről nekem nagyon tetszett, így olyan emberközeli.



És a kilátás, ami sokak szerint a világ egyik legszebb tengerpartja/kikötője szintén. Ezzel most kivételesen nem vitatkozom:):


Innen a cukorsüveg-hegynek (a kép közepén) vettük az irányt. Közben - hamár egy japánnal kóborlok - japán étteremben ebédeltünk. Kivételesen pontosan tudtam, hogy mit eszek:) (ez japán étteremeknél nem mindig fordul elő:)). A cukorsüvegre drótkötélpálya visz föl, kis lélekvesztő kabinok csüngnek ezen. A kilátás innen is gyönyörű, sőt tisztább a kép, mert a corcovado olyan magasan van, hogy a smog és néha a felhők (másnap a városból nem is lehetett látni a krisztus szobrot a felhők miatt) zavarják a tisztánlátást:). 

Ezután én a belvárosba mentem, immár egyedűl, és amíg el nem kezdett esni az eső, sétáltam bámészkodtam. Este, mint egy hulla dőltem le aludni.

Másnap ismét rio. Délelőtt elmentem a királyi botanikus kertbe (ez a világ egy legismertebb ilyen intézménye. Az oda úton a buszról láttam egy favellát, így a következő napirendi pont is meglett:)). A kert - bár kicsit kívűl esik, ezért ide is sokat kell utazni - de megéri, mert valóban nagyon szép. Látszik rajta a gondoskodás, odafigyelés.



Tehát innen vissza a favellához (a szálláson 50 dollárért szerveznek utakat a favellákba. ez egyrészt nagyon drága, másrészt - nem tudom, hogy ez e a jó szó, - de úgy éreztem, hogy egyfajta gyávaság. hamár oda akarsz menni, menj magad.) Én a santa marta nevű favellába (ez olyan negyede a dél-ameriaki nagyvárosoknak, amelyekben a nyomor szintjén élnek az emberek, semmi "házakban") vetődtem el. 


Vonzó és egyben taszító volt az élmény. Egyrészt egyes helyeken iszonyatos a mocsok, másrészt élettel teli a hely. Két kissebb tér van az elején ezekből vezetnek a hegyoldalra az "utcák". Inkább sikártornak mondanám őket. Nem merészkedtem beljebb...

az eső megint esett, ezért egy villamossal a santa tereza nevű negyedben tettem egy kört, majd repülőtér, mert este indúlt - houstoni átszállással - a cancuni gép. 3 órával a gép indulása előtt már a buszmegállóban voltam, de a busz iszonyú lassan ment, ezért nem egészen egy órám volt a gép felszállásáig, amikor a reptérre értem. Itt közölték, hogy nem engednek fel a repülőre, mert nincs meg a repjegyem, amelyikkel elmegyek mexikóból. Ráadásul ezt arra fel mondták, hogy az usa nem fog houstonból tovább engedni ezért. Nem nagyon értettem, hogy az usának ehhez mi köze, summa summárum, volt húsz percem, hogy vegyek repjegyet. Így most van január 6-ra egy londoni jegyem (édesanyám megnyugodhat, 3 hét és elhagyom a barbárok földjét:)). És valóban az átszállásnál a tranzit utasoknak is át kell menniük az usa határellőrzésén, pecsét meg minden egyéb. Még szerencse, hogy mielőtt az usába mentem regisztráltam az elektronikus rendszerben (ez két évig érvényes), ha ilyenem nincs...

A repülés fárasztó és unalmas volt, aludni persze nem lehetett. Ezért cancunban egy kiadós séta és persze a holnapi (tehát mai) merülések (csak azért vállalkoztam megint búvárkodásra, mert olivér és zaja pont egyiptomban vannak egy búvártúrán, és szolidáris vagyok velük:)) lefoglalását követően korai alvás helyi idő szerint hétkor, ekkor rioba már este tizenegy van.

sok pénz, kevés munka, olcsó tequila, éljen mexikó:)!

2010. december 13., hétfő

éneklő szikla, nagy víz, szent péter, rio

copacabana, rio, brazilia fél kettő

csütörtökön reggel azzal az eltökélt szándékkal keltem fel, hogy reggeli után végre megnézem a vízesést. A reggeliig minden rendben, terv szerint ment, de amikor kiértem a buszpályaudvarra, látom ám, hogy a paraguayba tartó busz pont indulni készül. Gyorsan fölszálltam rá, mert paraguay is tervbe volt véve:), hiszen a barzil és paraguayi határfolyón a plata-n van a világ (jelenleg) legnagyobb vízierőműve. Emberek, akiknek nincs különösebb dolguk mindenféle hülye listát állítanak össze, mint pl. a modern világ 7 mérnöki csodája, meg ilyenek. Na ezen az itaipu a 7 között van. A brazil oldalon fizetni kell a belépésért, de a paraguayin nem. Ezzel a versenytárgyalást a paraguayiak nyerték (na nem csak nálam, mert a brazil oldaról is jönnek vékonypénzű közép európaiak. ennyi szomszéddal még sehol se találkoztam. 5 cseh és 2 szlovák, a többiek helyiek). Ráadásul átvittek a brazil oldalra is, onnan is lehetett nézelődni, tehát ugyanazt adják, mint a brazilok. És hát egy kis paraguayt is lehet nézni:).

tehát buszra fel és irány ciudad del este a paraguayi határváros. Ez egy elég speciális busz (helyi járat, ami bagóért viszi az embert), mert nem áll meg a brazil határon és braziliában, hanem egyenest ciudad del estebe megy. Itt a határon nem nézi senki se, hogy ki fia borja vagyok, ezért gyakorlott és sokat tapasztalt határátkelőhöz:) híven leszállok a buszról és beüttetem a pacsétet. A busz természtesen nem várt meg (a többi utas nem foglalkozott a kérdéssel), dzért közlekedési eszköz után néztem. A helyi specialitás a motor taxi:). Ez - hogy hogynem:) - pont egy fő transzportírozását teszi lehetővé. Kinéztem a legtapasztaltabbnak tűnő sofőrt és indulás. A legjobb az volt, amikor a fekvőrendőrön mentünk át:). Szerencsére most nem estem el/le. Viszont a látógatóközpontban már csak délutánra volt hely. Vissza a városba nézelődni. A motor taxi mellett a másik helyi specialitás az, hogy minden nagyobb boltot fegyveres őr őriz. A fegyveres azt jelenti, hogy pisztoly és baromi nagy mordály. Állig fel vannak fegyverezve a civil őrök. A lakosság itt inkább a peruihoz/boliviaihoz hasonlít, sok az indián (argentinában, urugvayban alig látni). A guarani nyelv a spanyol mellett hivatalos, sőt a pénzüket is a helyi őslakosokról nevezték el. Idővel visszavánszorogtam a gáthoz:


a gát tényleg nagy, a kapacitása a világon a legnagyobb. A neve itaipu éneklő sziklát jelent guaraniéknál, mert régen (a duzzasztás előtt) volt egy sziget a folyó közepén, ami "éneklő" hangot adott az indiánok szerint akkor, amikor a víz a partját mosta.

innen vissza az omnibus terminal-ba:) és fel az argentinába menő buszra. Paraguay elég olcsó argentinához képest, ezért bevásárlók hada szállta meg a buszt iszonyatos mennyiségű holmival felpakolva. Alig lehetett elférni... A határon két japán leszállt pecsételtetni, őket ott is hagyta a buszsofőr, én okulva az idejövetből, maradtam. Mire visszaértem el is ment a nap.

másnap, azaz pénteken, végre vízesés:). Ilyet régen tapasztaltam, de a jegyért sorba kellett állni. Hát, a niagara is szép persze, de ami itt van az verhetetlen. Előszöris a nemzeti parkban mindenféle állat hemzseg (óriás hangyák, pillangók, hangyászok, rengeteg madár), másrészt vízesések tömkelege található a parkban. Harmadszor a fővízesés, az ördögtorok egy csuda. Igauzu szintén guarani szó és nagy vizet jelent. Nem is szaporítom a szót, inkább beszéljen a kép:


délután úgy döntöttem, hogy elegem van a helyi klímából (itt megmaradtak az őslakosok, spanyolék/portugálék nem írtották ki őket, szerintem azért mert élhetetetlen a hely és nem akartak itt berendezkedni, csak uralkodni) és áttolom magamat brazil földre. Most busszal mentem, délután négykor (éppen esett az eső:)) indúlt és másnap reggel nyolckor volt sao pauloban.

Innen a megszállottak még vállalták a plusz hat órát rioba, én - hamár erre járok alapon - csak eddig terveztem, azért hogy körülnézzek és rio előtt szokjam egy kicsit braziliát. A buszon ágyülések voltak, ez azt jelenti, hogy szinte vízszintesig döntehetőek és szélesebbek a megszokott üléseknél, négy helyett csak három van egy sorban, illetve a sorok száma is kevesebb, hiszen kell a plusz hely a lábaknak. Szóval úgyahogy még aludni is lehetett. Reggel szálláskeresés után városnézés. Sao paulo dél-amerika legnagyobb városa majd 17 millióan lakják, plusz a nyilvántartásban nem szereplők:). Inkább pénzügyi és gazdaság központ, mintsem látványos, azért persze el lehetett bóklászni a rászánt bő tíz órát:). Az utcán az árusok üdítőitalnak kókuszt árulnak. Kérsz egyet, rávágnak egy nagy késsel hármat-négyet és a kis lékbe szívószállat teszenk. Kész is a hűsítő nedű:). Az íze távolról sem hasonlít a kókuszéra, de finom.

Ma rio felé vettem az irányt. A busz hat óra alatt teszi meg a távot, persze csak akkor, ha nem kap az első órában defektet és nem kell ezért plusz öt órát várni:). Mi szerencsések voltunk, mert kaptunk öt órát, hogy tanulmányozzuk a helyi kerékcserék rejtelmét... A hat órás út így tizenegy lett. Rioval kapcsolatban csak egy tervem volt, ne sötétben érkezek meg. Hát épphogy világos volt még amikor befutottunk. Viszont az információs pult épp zárni készűlt, így én voltan az utolsó, akit még útba igazított:). Még a buszon szövetkeztem egy japán sráccal, hogy egyesűlt erővel vágjunk neki a szálláskeresésnek. Ez elég sikeres volt, mert bő fél óra alatt megoldottuk a feladatot (a copacabana negyedben van a szállás), így maradt még idő vacsizni/sörözni. Csuda egy hely, rohadt sok szunyog és transzvesztita van így éjjel:). Ahogy visszaértünk a szállásra én sikeresen bezártam a páncélba a lakat kulcsát, szóval majd fél órát bűvültők a szekrényt mire megtaláltuk benne a kulcsot:). Még jó, hogy a japánoknak kis kezük van:).

2010. december 9., csütörtök

a bánya neve: wanda:)

iguazu

ma még nem mentem el a vízeséshez (majd holnap:)), mert minden szerdán és szombaton megy céljárat a san ignacio mini jezsuita misszióhoz. Tekintve, hogy szerda van és persze érdekelt a dolog, mára ezt választottam. Az út majd 300 km, így eltart egy darabig míg odaér az ember (nameg vissza), de megéri. Aki látta a misszió című filmet, amelyben robert de niro és jeremy irons játszanak, az már tudja is, hogy miről van szó. Mintegy 30 missziót hoztak létre a jezsuiták a guaranik által lakott őserdőben, a perui alkirályság és portugál brazilia határvidékén. Ezek közül az egyik legjelentősebb paraguayban van, ide csak egy kisebb vagyonért vittek volna el, ezért maradt a másik legjelentősebb:): san ignacio mini, ez az argentin oldalon a legjobb állapotban megmaradt (persze rásegítettek egy kis restaurálással is) misszió (barzil területen is van néhány).

a katedrális bejátrata, legalábbis ami megmaradt belőle

Az odaúton megálltunk wandában, itt egy ametisztbánya van:). A felszínhez közel találhatóak az ametiszt-buborékok, ezeket nagy vehemenciával kutatják, bányásszák és még nagyobb vehemenciával próbálják rásózni a látógatókra.

lépten-nyomon így néz ki a bazalt felszín

délután addig sétáltam a folyóparton, míg rá nem akadtam a helyi hármashatár-hegyre:). Brazilia, argentina és paraguay találkoznak egy pontban. Mindegyik egy nagy nemzeti színekre festett beton oszlopot állított a saját oldalán. 

ahol állok az argentina, átellenben brazilia, jobbra paraguay
ennél a hármas talákozópontnál is található egy falkland-szigeteki (itt malvinas-szigeteknek hívják őket) emlékmű. Nagyon sok ilyennel találkoztam már (nemzeti trauma). Ami viszont szembetünő, az az, hogy minden térképen argentin területként szerepeltetik a szigeteket.

2010. december 8., szerda

iguazu

az van, hogy puerto iguazuba vetett az utazás szele:) ez a dzsungel kellős közepétől kicsit jobbra van. itt a helyi program az az, hogy esik (úgy istenigazából) - végül is azért jöttem ide, hogy lássan a vizet esni:) és ez már az első nap sikerűlt -, én meg akkor írok egy kicsit:)

tegnap buenos aires. Vasárnap a szállástól keletre, hétfőn a nyugatra eső részeket jártam körül. Persze semmi pátrhuzamot nem akarok húzni, de a nyugati rész sokkal fejletteb, mint a keleti:). Sokszor hallani, hogy dél-amerika párizsa. Az első nap alapján egyértelmű nem erre a válasz. A mésodik alapján már lehet vitatkozni a kérdésről. Az mindenképpen igaz, hogy vannak nagyon európai részek, hangulatos utcákkal, súgárutakkal, fasorokkal. Nekem inkább madridot idézi, mert itt is spanyolul beszélnek:), na jó, nem ezért. Déli mediterrán jellege van, sok zölddel, nagy terekkel.

Ha már a nyelvnél járunk. Ma is megtörtént (és ez már többször előfordult), mikor szóbakerűl, hogy magyarországról jövök, jön a kérdés, hogy ott hogy beszélnek, angolul? Kezdetben értetlenűl néztem, de csak annyi van (legalábbis szerintem), hogy magukból indulnak ki. Nincs nemzeti nyelvük, használják a spanyolt, ezért azt gondolják automatikusan, hogy más országban is valami világnyelv a hivatalos (a spanyolt azonnal kizárják nagyon okosan:), mert azokat az országokat számontartják, ahol így beszélnek). Aztán megpróbálják kiejteni a nevem. Na ennyit még nem röhögtem. Voltam én már minden, csak sömjéni nem:).

Egy érv árválkodik a dél párizsa teória mellett, ez pedig az, hogy itt is van egy, a pere lachaise-re hajazó temető. Kisebb, mint a párizsi vetélytárs, de (már amennyire egy temető az lehet) hangulatos és méretei miatt könnyen bejárható.

recoleta temető


Nagyon sok kisplaszika, szobor dísziti a kapukat, sírokat.




Este megint a parrilla-s helyre mentem, egyszerűen nem lehet betelni velük:)

Ma repülés iguazuba. A táv egy Bp Amszetredamnak felel meg. A buszút 17 órás, ezt most sem. A  repcsit viszont megint később indítják, így délután kettőre érkezünk meg. A reptér és a város közötti 25 kilométert busszal tesszük meg. Két összefüggő zöld fal között haladtunk. Olyan mintha a helyi mózes a dzungel zöld tengerét választotta volna ketté. Azt, hogy a dzsungelbe vagyunk az is jelzi, hogy nagyon fülledt a klíma, 27 fok van, és baromi magas páratartalom, és nem mozog a levegő (gondolom, mert nem is tud). Ahogy kilépek a buszból, már mennék is vissza, pedig utálom a légkondit... Na azért megjön a felmentő sereg, elkezd esni. Á semmi gond, csak egy kis zápor, gondolom. Nagyon nem. Most hagyta abba, majd 5 órán át esett. Az utcán a vörös földet kimosva, vörös folyók hömpölyögtek. Ettől függetlenűl kicsit olyan a település, mint a húsvét-szigeten, mert inkább egy falura hasonlít, mintsem városra. És kicsit olyan, mint a niagara, mert itt két állam (brazilia a másik) találkozik egy vízesésben. A harmadik, paraguay sincs messze, sőt a folyó túloldalán vannak, de ők kicsit rosszul helyezkedtek anno...

2010. december 6., hétfő

argentina

buenos aires este 11

tegnap még montevideo, ahol sikerült lencsevégre kapni a mate felszerelést használat közben. Tehát:



Mint látható, hölgyek is isszák, bár több a férfi. Mindenkinek sajátja van, max közeli rokonok osztják meg a felszerelést egymással. A mate nem más mint tea, egy helyi cserje őrölt leveleit teszik bele (ezt anno még az indiánok iszogatták). Yerba az elnevezése a teafűnek, legalábbis azokban a boltokban, ahol én láttam.

Délelőtt mág egy kis séta (pont szombat reggel van a bolhapiac az óvárosban, a kellős közepibe csöppentem:)), majd busszal colonia del sacramentob. A buszon ugyanaz a srác ült mellettem (helyre szoló jegyek vannak), aki a santiagoból montevideoba tartó repülőn:). Akkor nem, de most ennek örömére majd végig beszéltük az utat. 

Colonia nagyon helyes, barátságos város. Az óváros érdemel figyelemet, ez pár utcácska csupán, de mert a portugál és a spanyol gyarmati múlt nyomait is őrzi, felkerült az unesco világörökségi listájára (egyedüliként urugvayból). 

az egyik eredeti portugál ház fala
Innen komppal 1 óra alatt buenos airesben van az ember, hiszen az argentin főváros pont a la plata folyó torkolatának túlpartján fekszik. Egy kis esti városnézés, szálláskeresés címszó alatt, de végül csak akadt egy ágy, ahol álomra hajthattam a fejem.

ma kipihenten vágtam neki a városnak (bár az ágy nagyon rövid és keskeny, nem tudom kiknek tervezték:)). A szállás a belváros kellős közepén van, s mert vasárnap, látogatható a főtéren lévő casa rosaleta, az argentin kormányzat székhelye (ennek erkélyéről integetgetett szabad idejében evita:)).

az elnök dolgozószobája két diszpinttyel

És mert még mindig vasárnap van, innen a san telmo negyedbe mentem, vasárnap van ugyanis a zsibvásár buenos airesben. Kilométereken keresztül a defensa utca mindkét szegélyén árusok százai kinálnak szinte mindent. A kedvenceim a kilapított piásüvegek:). 

Ahogy mászkálok, egyszer csak érzem, hogy valami toccsan a hátamon. Elsőre olyan volt, mintha egy madár tisztelt volna meg. Még arra se volt időm, hogy megnézzem, máris az a pár, amelyik addig mellettem sétálagatott, fotózgatott segitségemre siet és elkezd suvickolni. Suvickolás közben a cipzár le és a pénztárcám (ezt egy, a nadrágszárán levő cipzáros zsebben tarom, csak a napi, tervezett költésnek megfelelő készpénz van benne, minden más a szálláson elzárva) elekezd kifelé mászni. Észreveszem, visszatotlom. Erre abbahagyják és mondják, hogy mehetek is (ráadásul pénz se volt benne, mert előtte vettem vizet és - sose szoktam - de a bankjegeyeket kivételesen a farzsebbe gyűrtem. ha nem így lett volna, egyszerűen elfutnak a pénztárcával). A szállás 5 percre van, visszamegyek. Levetközőm és látom ám, hogy az egész hátam és nadrágom valami büdös löttyel van leöntve (nem tudom, hogy csinálták, mert úgy éreztem, mintha föntről lefelé jött volna az áldás). Reggel adtam mosásba az összes cuccom, ezeket is hozzácsapom. Nem maradt más hátra, az uszósortomba és puloverben folytattam a város felfedezését (és ehhez vegyük hozzá a bakkancsot is). Még sose nézetek meg ennyien:). Ugyhogy ma sem készűlt rólam sztárfotó:). Talán holnap...:)

A san telmo mellett van a boca negyed. Itt van a boca juniors labdarugó csapat több szintes stadionja és egy kis szinponpás szabadtéri múzeum, ahol csepűrágók sokasága zsibong.

a boca
Este lementem a folyópartra arégi kikötőbe. Itt nagy élet van ilyenkor. Szól a zene, megy a tánc (nem csak tangó, hanem mindenféle latin), korzóznak az emberek és majd ötven méterenként lacipecsenyések (parrillas), ahol négy-öt kilós marhahúsok sülnek. Ha kérsz egy adagot (és hülye vagy ha nem kérsz:)), levágnak egy jókora szeletet, átsütik és egy fél baguettebe teszik. A parrillas előtt kis asztalon szószok, zöldségek, ezekből tetszés szerint. Zseniális találmány:).

2010. december 4., szombat

hegyet látok:) (montevideo)

montevideo helyi idő szerint fél tíz

tegnap reggel végetért az utolsó éjszakám is rapa nui-n:(. Az egész nap a repülés jegyében telt, délelőtt föl a gépre, santiago de chileben átszállás, aztán montevideo (a repülőn a választható filmek között volt az egyik kedvencem is: az utolsó cserkész, az időből futotta:)). Az átrepűlt időzónákat is figyelembe véve este 11 volt mire földetértünk. A reptér eléggé távol esik montevideotól, ezért a busz majd 40 percet ment mire beért a város egyik főbb terére (már kezdtem azt hinni, hogy rossz buszra szálltam, nem lepődtem volna meg rajta:), - persze rajtam kívül a buszon senki nem beszélt magyarul/angolul -, de szerencsére nem:). Innen már viszonylag könnyen elvergődtem a szállásra. Volt vagy hajnali kettő helyi idő szerint, mire célbavettem az ágyat. Este is fülledt 24 fokos volt a levegő (rapa nuin legalább éjszaka hűvös volt), ezért csak nagyon nehezen ment az elalvás.

Chilében és itt is más a dugalj, mint észak-amerikában, vagy peruban/boliviában, ezért a fényképező szépen lemerűlt (szerencsére a húsvét-szigetet derekasan végig bírta), ezért ma nem tudtam fotókat készíteni. Ma viszont sikerűlt beszerezni egy adaptert - már tölt is -, tehát holnaptól ismét:).

A szállásom az óvárosban van, innen akár gyalog is könnyen el lehet érni mindent. Egész nap sétáltam. A városnak vagy egy Rambla (ez egyébként sugárútat jelent) nevű hosszúhosszú tengerparti sétánya, amelyen standok, horgászhelyek és szabadidőközpontok váltják egymást. A helyi városliget a Rodo park, ez abban hasonlít a budapestihez, hogy van egy kis kastély a mestreséges tó partján (a hasonlóság ennyi:)). A telekommunkáció tornyából szép a kilátás, az óváros hangulatos, míg a belváros inkább fővárosi/nagyvárosi.

A város peru és bolivia után európai benyomást kelt. Ebben segít az is, hogy a lakosok ősei mind európaiak (az indián őslakosokat kitartó munkával sikeresen az utolsó szálig kiírtották...), szóval olyan az egész, mintha dél-európában sétálna az ember. Itt már nem néznek meg annyira:). Azért megnéznek persze, mert hámlik az arcom meg a nyakam és per pillanat elég hülyén nézek ki:).

Nagyon sokan mászkálnak az utcán kis tökből kifaragott (holnap megpróbálok valakit lelesifotózni) mate készlettel. Ezt egy helyi cserje levelével szinűltig megtöltik és forró vízet adnak hozzá (ezt egy termoszból töltögetik). A felszereléshez jár még egy fém szívóka is (kb olyan, mintha pipaszár lenne). Egész nap ezt szopogatják. Ezzel az egyik kezüket teljesen le is foglalják.

holnap busszal colonia de sacramentoba megyek, majd onnan komppal buenos airesbe.

2010. december 2., csütörtök

te pito o te henua

a benszülöttek a szigetet ma rapa nui-nek (nagy evező) hívják, de régebben a világ köldökének (a cím ezt jelenti) nevezték. (tekintve, hogy a déli féltekén ma köszöntött be a nyár, gondoltam, hogy a bejegyzés címében utalok erre, de meggondoltam maga, mert van szívem:))

ismét jorana:)

most úgy tűnik, hogy jó és tartós a kapcsolat, szóval képek:):

anakena a sziget északi részén

a legnagyobb ahu 15 moai-al, ez délen van


lovak viszont mindenhol és nagyon sok.. vannak táblák is, melyek a vadlovakra figyelmeztetnek

és az egyik vulkán, a rano kau krátere lagunával
tegnap terepjárót (kocsit nem is adnak bérbe a rossz utak miatt) béreltem és azzal jártam körbe a vidéket. Az ahuk és moaiok mellett sok barlang is van a szigeten, ezek szabadon látogathatóak. Persze mindegyikbe belekukucskáltam:). Baleset szerencsére most nem történt:), bár az utak még kocsival is kimondottan nehezen járhatóak. Az egy nap biciklizéssel és az egy nap kocsikázással - a sziget méreteire figyelemmel - mindent kényelmesen meg lehetett nézni (a látogatók többsége 2-3 napra jön csak pont ezért, de találkoztam olyan némettel is, aki reggel leszállt a gépről, beült egy kocsiba, körbenézett és este már ment is tovább tahitire). 

Nekem a két nap merüléssel együtt az itt töltött idő pont elég volt, azzal, hogy ma (szerda) teljes egészében a semmittevés, pihenés volt terítéken.

holnap repülés montevideoba..